Megnéztem az új Indyt (naná, névrokon!) nulla óra egy perctől tegnap. Hát nekem nagyon tetszett! Nem újítottak, amit nem is vártunk el, ellenben hozták a hangulatot, az akciót, a humort és az izgalmat. A legcsodásabb jelenet, mikor kinyílik az a piros ajtó odalent... hát az a szerkezet az gyönyörű. De azért Ford féloldalas mosolya sem semmi, ugye.

Node.

KÖZÉRDEKŰ BEJELENTÉS

Átköltözöm. Imádom a freeblogot, de elkészült az otthonom: http://indiramyles.hu

Mostantól oda postolok. Remélem, tetszik. :)

No, leadtam.

Picit elhasznált vagyok, pedig egyébként nagyon örülök, nemcsak annak, hogy befejeztem, hanem annak is, hogy ezt a projektet én bábáskodhattam végig. Közben picit legyengültem, úgyhogy most épp fújkálom az orromat... kérek egy hét pihenést...

Viszont a szokatlan dolgokról beszéltem legutóbb, s tovább is van. Szokatlan dolog volt egy bristoli angol professzorral baconbe göngyölt virsli tábortüzes sütögetése közben operáról, adózásról, bombákról és számítógépes játékokról beszélgetni. Szokatlan volt meghitten reggelizni egy teraszon, s közben vicces családi történeteken őszintén nevetni. Szokatlan volt az is, hogy egy kiadós nyári zápor után szinte azonnal lementünk egy órára a strandra, hogy a 34 fokos vízben ücsörögve próbáljam meggyógyítani teljesen kifolyt szemeimet és fejfájásomat...

Aztán meg szokatlan volt a csíksomlyói búcsúról, valamint a kárpátaljai magyarság helyzetéről hallgatni élménybeszámolót édesanyámtól. Szokatlan volt hatan beszélgetni a világ soráról. Szokatlan, de jó, megnyugtató. 

Még mindig nem tudom, hogyan bírtam volna ki a hétvégi folyamatos munkát az ilyen fél-egyórás megszakítások, törődések és kedvességek nélkül. Hálás köszönet érte...

Kicsit túl sok a szokatlan dolog mostanában. Például elég szokatlan, hogy pénteken iskola után visszamenjek dolgozni. Szokatlan az is, hogy negyed tízkor még a munkahelyemen vagyok. Szokatlan, hogy én megyek el utolsónak. Az meg aztán végképp, hogy már be vannak zárva a kapuk, és az első ijedtség után, hogy kerítést kell másznom, végül a Filmlabor épületén keresztül kell kijutnom, hogy hazamehessek.

Szokatlan az is, hogy 12 giga anyag nem jön le egy nap alatt. Meg az is, hogy nem megyek strandolni, mikor megvan a lehetőségem rá.

Nos, dolgozni kell. Ezerrel. Vészesen közeledik az idő, és egyelőre nem vagyok elégedett... Azt hiszem, nem is bírnám ezt a hajtást, ha nem egy gyönyörű kilátású leányfalui ház teraszán üldögélnék a laptoppal az ülemben, madárcsicsergéssel és finom illattal körülvéve. A kitartó gondoskodásról már nem is beszélve.

A tegnapi napomat több mint 3000 txt fájl soronkénti xls-be integrálásával töltöttem. Nagyon élvezetes volt... Még jó, hogy bírom a mechanikus munkát - egy darabig. És legalább hosszú ideje először olyan jót aludtam... biztos átmeneti agyhalált okozott.

Ellenben ma reggel a buszra felszállt egy csapat gyerek, leültek mind (természetesen, néni-bácsi álljon nyugodtan), és végighallgattam egy 8 éves kisfiú és kislány beszélgetését. Ilyenek voltak benne: "nekem már 100 cédém van otthon", meg "van egy nagyon jó film, a Halálos iramban", "de annak két része is van", "igen, ha akarod, akkor az anyukámmal kiíratom neked örökbe"... Annyira cuki volt! Elmosolyodtam, hogy annak idején mi mikkel hencegtünk egymásnak...

Hétfő óta igyekszem blogot írni, de nincs rá 5 percem sem. Nagy a hajtás itt... De azért vannak kis morzsák a fejemben, s most van egy kis időm megörökíteni, mielőtt elfelejtem.

Morzsa 1.
Felvettem a bokaláncomat, ezzel véglegesen és visszavonhatatlanul kijelentem, hogy nyár van! Az én időm...

Morzsa 2.
Az egyik nagy hátránya az albérletezésnek, hogy az ember nem tud fix szolgáltatókat találni maga köré - főleg ha a város egyik feléről a másikra költözik. Kb. sosem volt fix háziorvosom, fix fodrászom, kozmetikusom... És most ismét ellátogattam egy újhoz. Az én életemben is eljött az a szomorú idő, hogy az új kozmetikus fiatalabb, mint én. Hajaj...

Morzsa 3.
Az utóbbi időben orbitális baromságokat álmodom. Hogy honnan jönnek, nem tudom, de szeretném, ha abbahagyná az agyam ezeket. Példaként a mait leírom. A régi balatoni házunkban vagyunk, és hugim látja, hogy jönnek fel az úton a kapunk felé. Leküld engem mondván, hogy biztos táborlakók. Lemegyek a kapuhoz, valami szék van a kezemben, fegyverként előreszegezve várom, mi történik. Bejön egy középkorú, őszülő halántékú fickó, mondom neki, hogy ez magánterület, menjen innen. Erre mondja, hogy mi megegyeztünk a Simpson (!) családdal, s mivel nem tudtuk teljesíteni a ránk eső részt, ez már az ő magánterülete, és én menjek innen. Mondom én ugyan nem. Erre bólint, hogy erre számított, és int a kapun kívül állóknak. Gonoszul mosolyogva közli, hogy számítottak erre, és hogy ezért hat alomnyi kék patkánnyal készültek. Behoznak hat dobozt, amelyeknek kéken világít a belseje. Én csak arra tudok gondolni, hogy ezek vérszomjas patkányok, és hogy a családom fenn van a házban, és futnék szólni nekik, de lefognak...
Brrr...

A nyárfák bolyhai úgy összegyűltek a járda mellett, hogy reggel úgy éreztem, felhőkön járok. Olyan szép, ahogy a természet csillogni kezd a napfényben... én is valami napraforgó-féle lehettem előző életemben (bár ezt már említettem), mert valahogy minden klappol mostanság. Mindig van valami persze, munka, kisebb rezdülések, de sokkal könnyebb úgy megoldani a dolgokat, hogy az alap hozzáállásom ilyen happy. Azt hiszem.

És persze arról is rengeteget írtam már, mennyire jó érzés az ember munkájának materiális gyümölcsét a kezében tartani (nem, nem a pénzre gondolok, hanem a Műre). És annyira örülök, hogy ott dolgozom, ahol, mert így megvan az élmény minden projektnél, hogy igen, ezt én bábáskodtam a világra. Főleg az olyan imba játékoknál, mint amiket most csinálunk ;). Hatalmas lelki megnyugvást jelent, hogy az előző munkahelyemmel ellentétben itt tényleg szükség van a képességeimre, a végzettségemre, a tanultakra, és még ennél is sokkal többre: az angoltudásomra, a kapcsolataimra, a szociális érzékemre, komolyan, még néha a humoromra is... Jó érzés, hogy nehéz lenne helyettem találni valakit. És élvezem, hogy látom az eredményeimet.

Azonkívül, hogy elkezdődött a legnagyobb projektünk tesztje, és tűkön ülök, meg dolgozom, meg izgulok, hogy jó legyen, ezért még többet dolgozom, azért történnek velem mindenfélék is.

Például arra jöttem rá, hogy míg régebben simán tudtam aludni 11-ig, délig hétvégén, most már nem tudok. De mintha nem is hiányozna a szervezetemnek, furcsa. Sokkal többet vagyok ébren, és több időm van dolgokra. Tiszta jó...

Másrészt pedig szervezem a hétvégi céges bulit, és kezdek izgulni. Jó dolgokat találtam-e ki, a teljesen vegyes társaságnak lesz-e közös témája, satöbbi. Hát... meglátjuk. Addig is workwork.

Hát egy percet nem gondoltam munkára ezen a csodás hosszúhétvégén. A suli is érdekes volt, de a fénypont egyértelműen a szombat-vasárnapi tihanyi kirándulás. Engem is elért a technika szele, úgyhogy kivételesen képek is vannak erről:

http://picasaweb.google.hu/maanji/Tihany

Szóval elindultunk szombaton suli után, fél öt körül ott is voltunk, bár egyszer eltévesztettük, hogy melyik úton kell bemenni a félszigetre. Az apartmanunkat is viszonylag bonyolultan találtuk meg, de a helyszín kárpótolt: csendes, virágoktól illatozó belső kertű, csinos kis ház öt percre az apátságtól. Az első nap természetesen nem vittük magunkkal a fényképezőgépet, pedig éppen Kecskeköröm-ünnep volt a Belső-tónál. Borok, sörök, foci, népdalok éneklése, fagyi, lufi, minden, ami kell, s mire mi odaértünk, meggyújtottak egy hatalmas máglyát is, jött egy harmonikás ember, és márminálunkbabámozni kezdett. Oda gyűlt a nép, mi egy ideig néztük a gyönyörű tüzet, aztán inkább betértünk a Kecskeköröm Csárdába egy romantikus vacsira. A régi, de jól karbantartott bútorok (tévé, Singer varrógép is), a magyar mintás függöny és a rézedények megadták az alaphangulatot, amit egy citerás élőzenész tovább emelt, s végül részemről az eszméletlen finom cigánypecsenye és a kiváló zweigelt tette fel rá a pontot. És persze a beszélgetés, nevetés, cerelmes összebújás és miegyéb foglalt keretbe.

Vasárnap megnéztük az apátságot, utána irányultunk Aszófőre, ahol kedvenc családi borászatunk, a Salánkiék laknak. Sajnos vasárnap nem voltak nyitva, ezért kénytelenek voltunk felhívni őket gonoszul. Éppen családi ebédeltek, de eszméletlen aranyos volt a családfő, mondta, hogy ha várunk egy órát, akkor eljön és kinyit nekünk - addig pedig menjünk el megnézni a közeli forrást és romtemplomot, mert nagyon szép. Nos, tényleg az volt... s végül bejuthattunk a szentélybe. Gyorsan be is vásároltunk vagy 7 üveg borral (blauer portugieser, szürkebarát, cabernet blanc, rosé került a választékba), és egy újabb élménnyel telve indultunk visszafelé.

Még megálltunk Almádiban a gimimnél, kedves emlékek idéződtek fel bennem, ahogy ott álltunk a kolesz előtt, de bemenni nem lehetett, így végül hazaautókáztunk.

Csudijó volt, igazi nyárváró előnyári kis pihenés. Újult energiákkal vetem magam a munkába.

Hétfőn voltam ugye felolvasóesten. A közönség átlag életkora 60 év volt... De azért szerintem jól sikerült. Mi ketten az osztálytársnőmmel legalábbis jók voltunk. Viszont én még ennyi lefittyedt ajkú, búvalb@szott embert nem láttam. És az volt a legszörnyűbb az egészben, hogy a másfél órás előadás alatt (ebből mi kb. 5 percig olvastunk fel, három oldalt egy drámából) folyamatosan a szeretetről és boldogságról papoltak, de annyira őszintétlen, annyira hiteltelen volt a bánatos képük mellett ez... Faludyt tudnám idézni. A boldogságot először akarni kell. Aztán tenni érte, tevékenyen. Attól, hogy szenvedünk, hogy milyen nehéz és kemény az életünk, és mennyire szerencsétlenek is vagyunk, nem repül a szánkba a sült galamb.

Nos, nem jött meg a kedvem ahhoz, hogy publikáljam a verseimet.

Ellenben holnaptól pihi van, kell is nagyon. Jó lesz ez a hossző hétvége, picit mozgalmas, de sok kikapcsolódással. Meg szeretettel meg boldogsággal. ;)

Gyönyörű idő volt vasárnap: normafára kirándulós, pokrócerdőbenletevős, piknikezős, lelibegős, finomillatos, romantikus. Füstölt sajttal és kolbásszal töltött csirkemell, nyammnyamm... A kilátás pedig lenyűgöző volt: a tiszta idő miatt hihetetlen messzire el lehetett látni.

Ma reggel meg a fogyasztói társadalomba olvadtam: nyolcra jöttem dolgozni, vettem metrót, a Fornettiben egy sajtos csigát, és úgy kezdtem neki a napnak egy kávéval... Brr. De öröm az ürömben, hogy ismét stúdióban lehetek - még ha a munkám miatt is.

Ma este lesz a felolvasásom az Írószövetségben. Izgulok nagyon.

Tegnap kiderült, hogy miért nem leszek jó színész: el kellett játszanom egy gyűlölködő fruskát. A tanárom mondta, hogy nem vagyok hiteles, és hogy gondoljak valaki konkrétra, akit gyűlölök. Félénken közöltem, hogy de én nem gyűlölök senkit. De, mondta, a főnököd? A bolti eladó? Mondom nem. Akkor segíteni próbált még egy pár példával, én meg egyre jobban elszontyolodtam: tényleg muszáj, hogy legyen az ember életében, akit gyűlöl? Én nem akarok - és nincs is.

Hát, most van két hetem kitalálni valaki fiktívet, akit gyűlölhetek, hogy hiteles legyek.

Egyébként meg pihiztem két napot (játszottam Rettegés Arkhamban-t, és nagyon tetszett, meg pókert meg vesztőset meg vampire-t, és csináltam imbajó filmes quizt a 30-as években született színészekről, meg másik quizt is, és azt levezettem a többieknek), de hát ugye a szombat munkanap, úgyhogy most épp dolgozom... Mikor megkérdeztem a főnökömet, hogy akkor mi van a szombattal, mondta, hogy hát az munkanap, és egyébként is magunkkal cs*szünk ki minden egyes nap, amikor nem jövünk be. Na, ő nincs itt.

Elfelejtettem mesélni, hogy múlt hét végefelé kollégám egyszer csak odajött az asztalomhoz, és kérte, hogy menjek el egy linkre. Mint kiderült, feltöltötte 5 hónapos kislányának képeit. A baba se volt semmi fazon, eszméletlen hatalmas szemű csudalányka, de az tetszett az egészben, ahogy az apuka rajongott érte. Teljesen másképp viselkedett, mint egyébként. Van, akinek jól áll az apukaság...

Tegnap meg menyasszonyi rucit próbáltunk a hugimnak, igazi hercegkisasszony volt bennük, csudaszép és elegáncsos. Én meg csak vigyorogtam. Hogy elrontottam ezt anno! Nem jöttem rá, hogy ez nem arról szól, hogy kiválasszuk a ruhát, hanem arról, hogy minél többet felpróbáljunk, és illegessük magunkat benne, és sütkérezzünk és csillogjunk saját szépségünkben... Nincs olyan lány, aki ne lenne szép egy ilyen ruhában.

Ma pedig megyek a Mátrába két napra barátozni, pihenni, játszani, nevetni és inni - mint mindig. Kicsit hülyén lett szervezve pont a munkanapos hétvégére, de ha a sulinak vége, akkor végre lesz normálisan szombatom is.

Hmm, lássuk csak: pénteken sikerélmény suliban (és mellesleg remek kis Margit-szigetes séta a sztrájk miatt, gyönyörű fák, tavaszillat és virágok), szombaton felkértek egy írószövetségbeli esten egy felolvasásra (28-án lesz), aztán egy szuperül sikerült, élőzenés bulin voltunk, vasárnap pedig a pihenés ideje: a leányfalusi strandon áztattam hab-testemet a finom vízben, és sütött a napocska, és a strandhangok nosztalgikus érzéssel töltöttek el... És láttam a bányatót, 15 fokos volt, nekem csak a bokámig sikerült belemennem, de tanúja voltam egy rekorddöntésnek (úszás április 20-án a hideg bányatóban, mamám). Meg ettem imbafinom rakottkrumplit. Mintegy megkoronázásként.

Szóval igen, ezt a hétvégét kiválónak értékelem.

Viszonylag régen ittam töményet, mert manapság rosszabbul bírom, másrészt pedig nagyon finom borokat kóstolgatok. Tegnap azonban volt szerencsém a Zwack Fütyülős mézesmálnáshoz. Hát csak ajánlani tudom, kiváló íz, harmónia, és nem égeti szét a torkomat.

Persze írhatnék a mai sztrájkról is, de megírták már sokan helyettem. Két óra lesz begyalogolni a suliba, de legalább sétálok egy kicsit. Mostanáig home-office-oltam, hogy divatos szavakkal éljek.

Este el akartunk menni a mozifanatikusok éjszakájára, de egyrészt elég gyenge a felhozatal, másrészt drága a belépő a többi kedvezményhez képest, harmadrészt sztrájk van, és gyalog kicsit sokáig tart odaérni, negyedrészt pedig holnap is korán kell kelnem. Úgyhogy kihagyjuk.

Ha lett volna ma időm munkában blogot írni, akkor az arról szólt volna, hogy a kertben virágzik a gesztenyefa, és amíg kimentem fél percre lüktető fejemet kiszellőztetni, beborította fehér gesztenyevirág-szirmokkal. Lágyan lengedezett a szellő, egy kicsit még a nap is sütött, és újfent megállapítottam, hogy az élet szép.

Azóta túlvagyok egy csajos csevegésen is, amely mindig inspiráló és izgalmas, de most különösen, hogy végre mindhárman dolgozunk valahol rendesen. Az élmények megosztása pedig mindig kedves, szívmelengető dolog szerintem. Örülni a másik sikereinek, belefeledkezve hallgatni a mindennapok történéseit más szemszögből... Elszállt minden napközbeni fáradtságom.

A hétvégén bepillantást nyertem egy másik világba. Kicsit úgy éreztem magam, mint Alice, néha ámuldozva, néha kíváncsian, néha picit kellemetlenül - de összességében izgalmas volt nagyon. És végre megnyugodtam: vannak furi dolgaim, de azért összességében véve egész normális nőci vagyok...

De persze a hétvége ennél sokkal jobb volt. Imádom a hétvégéket, a kényeztető reggeliket, filmnézéseket, szülinapünnepléses családi ebédet, még a suli is jó volt. Azért az egyért viszont picit mérges vagyok magamra, hogy elszalasztottam egy pályázatot, amelynek a kiírása ráadásul még tetszett is. Lazsálás-időszak van, úgy látszik. De nem baj, azért élvezem nagyon.

 Annyira jó érzés, hogy valaki pontosan tudja, mire van szükségem, hogy el se tudom mondani.

Tegnap megnéztük a Hortont. Hát volt egy két-három perces jelenet, amelyen jobbra-balra dőlve vinnyogtunk a nevetéstől - én szerintem egyrészt nem nevettem egyben ennyit már elég régóta, másrészt nem bírtam visszafogni magam, és jó hangos voltam, hogy bezengtem a mozit... Azt hiszem, moziban még nem is csináltam ilyet - csak a koleszban a szobatársaim vigyorogtak sokat rajtam, mikor pl. egyszer leestem az ágyról a nevetőgörcstől.

Jó volt. Pihentető. És persze az este további része is.

Ma reggel meg hétágra süt a nap, és nem hoztam kabátot. Kezdődik az én időm...

Nyűgös vagyok. Lehet, hogy a két hetes munkát nem sikerült kialudnom, vagy csak simán nem elég az a hét óra alvás mostanában. Vagy csak tavasz van. Vagy kiszív a meló. De kedvetlenül fogok a dolgokba, alig készülök el határidőre, nem fog az agyam a szereptanulásban, megbántanak ostoba apróságok, néha még bosszankodom is, pedig olyat nem is szoktam...

És bár számítottam rá, és meg is értem, rosszul esnek dolgok, amiket a tavaly július miatt kapok. Pedig simán lehet, hogy én csinálok rosszul valamit. Miért nem tudják az emberek őszintén megmondani egymásnak, ha bajuk van egymással?

Jelenleg egyetlen dologra vágyom: egy hosszú hétvégére kettesben. De már egy óra után is mutatkoznak a gyógyulás jelei... Csak ezt a napot kell még kibírni.

Ez a 800-adik bejegyzésem egyébként. Elképesztő. Azt hiszem, meg kéne ünnepelni - vagy majd az ezrediket?

Tegnap aikido-ra menet arról beszélgettünk, hogy vannak Budapestnek prominens bolondjai, akiket időről időre láthatunk, s már felismerünk messziről. Az egyik a kék metró filozófus-bolondja, aki felszáll, és megmondja a tutit. A másik a délbudai futóbolond, aki minden nap fut a Móricztól a Margit-szigetig és vissza... És szerintem mindenki tud mondani egyet, aki bmv-vel (busz-metró-villamos) utazik. Ehhez adalék, hogy egyre több nappali elmegyógyintézményt zárnak be, és az ottani betegek hová máshová kerülnének, mint az utcára. Ez kétségbeejtő szerintem. A koldusokat már így is kerülgetni kell néha, de most már szinte nem telik el úgy nap, hogy a munkába menet vagy munkából jövet ne találkozzam valami kellemetlen emberrel. És még nekem esik rosszul...

Megoldás persze nem nagyon van, hacsak nem akarunk drakulásat játszani... De elszomorít. Mármint a társadalmi összkép.